A zsigerek diktálnak...

Belső képeink valahonnan egész mélyről, a sejtjeinkből érkeznek hozzánk. Mint ilyen, jórészt kívűl esnek tudatunk cenzúráján. Bár képeinket természetesen valamennyire "komponáljuk", kizárt, hogy a tudattalan ne tegye hozzá a maga ajándékát, maga üzenetét az alkotáshoz.  

a kéz engedelmeskedik...

A testünk-lelkünk képtelen nem "önazonos" alkotást létrehozni. Ha mégis megpróbálkozunk vele, frusztráltságérzés marad a képalkotás után. Ez jelzi számunkra, hogy most nem vagyunk a "saját ösvényünkön". A frusztráltságérzés egészen addig velünk marad, amíg el nem értük a bensőnknek megfelelő képet a papíron is. És ez NEM a rajztudáson múlik. Attól függ, hogy mennyire hagyjuk a jelenlévő érzést valóban "vezetni" a kezünket! Ha megengedtük, hogy a kezünk ezzel az érzéssel rajzoljon, épp azt a képet fogja megrajzolni számunkra, amit érzünk! 

Számos saját tapasztalat támasztja alá ezt a varázslatos működést!

a lélek pedig ujjong az alkotásban önmagára ismervén!

Ennek az elért önazonosságnak az eredménye a felszabadult és megelégedett öröm. 

Legyen az a kép esztétikailag bármilyen, az "ami bent, az kint" harmonizáló hatása mindent felülír! Amikor az ember először megtapasztalja ezt a fajta elégedettséget, akkor érzi meg, hogy az alkotás mennyivel több és hasznosabb számunkra, mint céltalan és könnyed elfoglaltság.

 Csökken a stressz, nő az önbizalom, fejlődik a kapcsolatra való készség. Másokkal is, de ami a legfontosabb, magunkkal! Minden más eredmény ennek az önmagunkkal létrejövő szoros és szerető kapcsolatnak lesz csak kellemes mellékterméke! :-)

Egyszóval hajrá alkotás! Megéri!